Klubtörténet 1902. március 18-án jött létre a Madrid Football Club, az alapító okirat szerint "sportjátékok gyakorlása céljából". A spanyol fõvárosban korábban létezett már egy, a labdarúgást kultiváló egyesület, az 1897-ben alakult Foot-ball Sky. Utóbb sokan a Real Madrid elõdjének tekintették ezen alakulatot - tévesen... Akkoriban gyerekcipõben járt Spanyolországban a futball, bár létezett már a Madridot, a katalán Barcelonát, s a Baszkföldet (Bilbao, San Sebastian) összekötõ háromszög. A Madrid FC akkori elnöke, Juan Padrós kezdeményezésére létrejött, 1902-es, tulajdonképpeni elsõ országos bajnokságban öt csapat indult. A két nap alatt (1902. május 13-15) lepörgetett tornát, s így az elsõ, ma is jegyzett címet a Vizcaya Bilbao nyerte, a madridi Hipódromo kétezer fõs közönsége elõtt. Egy évvel késõbb már Campeonato Espana-nak nevezték a tornát, viszont csak három csapat indult. A Madrid FC második lett, az Athletic Bilbao mögött. 1904-ben már három madridi egyesület nevezett, a Madrid FC nem. A fennmaradásáért küzdõ klub alkalmasint gyûjtötte az erõt a következõ idényre. Nem hiába! 1905-ben megkezdõdött az elsõ igazi sikerszéria: 1905-ben, 1906-ban, 1907-ben és 1908-ban is a Madrid nyerte el a trófeát. Ebben a periódusban akadtak azért már "törzsjátékosok", olyanok akiknek szép eredménylistáját, hosszú pályafutásának adatait megõrizte az utókor. A kor egyik legjobb kapusa, Adolfo Alvarez Buylla, a védõ José Angel Berraondo és Joaquín Yarza, a fedezet Enrique Normand Taurie és Manuel Yarza, a francia születésû csatár, Pedro Parages Diego-Madrazo, az ugyancsak csatár Manuel Prats és Frederico Revuelto egyaránt négy-négy kupagyõzelmet szerzett. A következõ évek nem hoztak újabb sikert - ám ennél sokkal többet nyert az egyesület. Bemutatkozott egy Albacete közelébõl származó fiúcska, bizonyos Santiago Bernabéu. E pillanattól datálódik a késõbbi nagyhírû elnök "házassága" imádott klubjával: Don Santiago közel hetven esztendõn keresztül szolgálta a Madridot. 1912-ben - már az új pályán, az O'Donnellen - mutatkozott be az elsõ csapatban, középcsatárként. A Madrid FC-bõl Real Madrid lett. A nagy futballbarát hírében álló XIII. Alfonz király 1920. június 29-i rendeletében engedélyezte az egyesületnek a királyi név, illetve a címer használatát. Közben nemcsak a név, hanem a pálya is változott: 1923-tól az O'Donnellt elhagyva a Ciudad Lineal-t bérelte az egyesület, majd 1924. május 17-én, az angol Newcastle United 3-2-es legyõzésével megnyílt a mai stadiontól nem is túl messzire lévõ Chamartín-stadion. A következõ mérföldkövet a professzionalizmus bevezetése jelentette - a magyarral azonos évben -, 1926-ban. A megerõsödött Madrid már játékosokat is vásárolt: ekkor került például a királyi klubhoz José María Pena is. Pena akkoriban már ismert, válogatott játékosnak számított az Arenas de Guetxo együttesében. Az év végére "igazi" spanyol edzõje is lett a Madridnak: Juanito Carcer, a korábban tíz évet a csapat mellett ügyködõ, angol Arthur Johnson utóda. A gárda egyre inkább kezdte levetni a csecsemõruhát. 1928-ban már sztárt igazolt, Gaspar Rubio személyében. Nevezett urat nagy becsben tartják Madridban, bár azt mondják róla a legendák, sohasem futotta be azt a karriert, amit jósoltak neki. Húszéves korában érkezett a Levantéból. Az 1928-29-es idényben rajtolt országos bajnokságban a Barcelona mögött a Real második lett. Hamarosan tovább erõsödött a csapat: 1930-ban 150.000 pezetáért a Madrid megvette a Barcelona és az Espanol akkor már világhírû kapusát, a szerényen "Istennek" becézett Zamorát. Mégpedig egy magyar edzõ, bizonyos Hertzka Lipót korszakában. Ne becsüljük le akkori vételárát, akkoriban csillagászati összegnek számított. A katalán Zamorát nevezhetjük a Real Madrid elsõ világklasszisának. Zamora 1930-as érkezése csak fokozta a vásárlási lázat: Santiago Bernabéu szorgalmazására a kor újabb és újabb sztárjai érkeztek az egyesülethez: Quincoces, Ciriaco, Regueiro és Olivares. A vérátömlesztés jót tett a gárdának: a köztársaság kikiáltása után, 1931. április 14-tõl a Real elõnevet elhagyó Madrid veretlenül nyerte története elsõ ligabajnoki címét 1931-32-ben. Egy esztendõvel késõbb ismételt a legénység: már a hajdani Barcelona játékossal, a remek José Samitierrel megerõsödve nyert. A következõ szezonban a baszk Athletic Bilbao ugyan megelõzte a fehéreket, de a kupát azért begyûjtötte a Madrid. A bajnokságban a következõ két idényben is másodikként zárt, ám 1936-ban újra elhódította a kupát. A polgárháború három esztendõre megbénította a spanyol futballéletet, s szétzilálta az egyesület harmincas évekbeli nagy csapatát. A következõ sikerekre majd egy évtizedet kellett várni: a Real Madrid 1946-ban és 1947-ben újra elhódította az országos kupát. De ezzel együtt a negyvenes évek második fele inkább a késõbbi történet szempontjából fontos finomságok miatt emlékezetes. Megkezdõdött az új stadion építése (1944. október 27.) majd három évvel késõbb fel is avatták. Bár bemutatkoztak - késõbb nagy szerepet játszó - tehetséges ifjak, mint Luis Molowny vagy Miguel Munoz a csapatban, a bajnoki címet nem tudta megkaparintani a Madrid. A Barcelona s a városi vetélytárs Atletico Madrid rendre lepipálta a fehéreket. Santiago Bernabéut 1943-ban választották meg a klub elnökének. Úgy érezte, eljött élete pillanata, arra a posztra került, amelyre mindíg is vágyott. Büszke volt az egyesület tradícióira, éppen ezért elfogadhatatlannak tartotta, hogy a Real Madrid epizódszerepet töltsön be a spanyol futballban. Márpedig a negyvenes évek elején-közepén csak azt töltött be. A gárda messzire került a polgárháború elõtti évek sikereitõl, s bár 1942-ben másodikként zárt a bajnok Valencia mögött, a magaslat megjárása a ritka kivételt jelentette. Don Santiago elnökké válásának évében jutott a mélypontra a csapat: mindössze tizedik lett a tizennégy csapatos ligában. Bernabéunak világos jövõképe volt. Nincs rá jobb szó, egyszerûen utálta, hogy a hajdan oly népszerû gárda meccseit legjobb esetben is csak hatezer nézõ látogatja, s hogy a futball népszerûsége nem vetekedhet a bikaviadalokéval. Szemei elõtt egy olyan gárda jelent meg, amelynek kicsi a Chamartín tizenhatezres lelátója, s amely nemcsak Spanyolországban, de egész Európában rettegett lesz. A feladat nem volt egyszerû. A Real Madridnak tíz évre és nagy szerencsére volt szüksége ahhoz, hogy beteljesítse Bernabéu álmát. Az elnök valóságos reformer lett - minden modern klubelnök példaképe -, átszervezte az egyesületet és a régi Chamartín helyén ultramodern stadiont építtetett, mégpedig az ezzel részvényeket vásárlók által fizetett pénzbõl. A tagok természetesen ennek fejében használhatták az úszómedencéket, a teniszpályákat, a tornatermet, még a kórházat is - a stadion területén. Bernabéu azt remélte, mire elkészül a stadion, "kész lesz" a csapat is. Nem ment könnyen, sõt... Ugyanakkor akadtak bíztató jelek. 1946-ban és 1947-ben is megnyerte a csapat az országos kupát. 1940-ben és 1943-ban döntõs volt a gárda, de mindkétszer elbukott. Bõ hat év alatt négyszer is eljutott a döntõig a Madrid. Ez azt jelentette, hogy egy-egy mérkõzésen bárkivel képes felvenni a versenyt, de sorozatos jó teljesítményre még nem képes. Mi kellett ehhez? Persze, hogy néhány új játékos! Bernabéu és emberei azonban már a negyvenes évek végétõl fokozatosan építgették a jövõ csapatát. Még nem tudták, csak remélték: a Real Madrid, ha úgy tetszik, a Királyi Madrid egyszer valóban a világfutball uralkodója lesz. Az elnök akkoriban még meglehetõsen gyakran váltogatta az edzõket. Hatalomra jutása után Ramon Encinas vezette a csapatot, de miután nem nyert semmit, két és fél év után mennie kellett. Õt a legendás Jacinto Quincoces követte, aki ugyan egyszer megnyerte a kupát a csapattal, mégis elköszönt. Õt Baltasar Albeniz követte, majd jöttek a külföldiek. Elõbb az angol Michael A. Keeping, azután az uruguayi Hector Scarone, majd 1952-ben a csapat egykori kitûnõ játékosa, a kivételesen spanyol Juan Antonio Ipina, aztán az ugyancsak uruguayi Enrique Fernandez, Õ volt az, aki bajnokcsapattá tudta emelni a Real Madridot. 1952-53-ra már kezdett gyümölocsözni az elnök vásárlási politikája. Adva volt az Alonso kapus, Lesmes II, Zárraga, Molowny, Munoz, Olsen alkotta mag. De Bernabéu érezte: még tovább kell erõsítenie a csapatát. Nem is tagadta, a Barcelona példája lebegett a szeme elõtt. A katalánok az ötvenes évek elején leszerzõdtették a magyar Kubala Lászlót. Ennél jobbat nem is tehettek volna magukkal. Bernabéu meg akarta találni a maga Kubaláját. Spanyolországban nem akadt hasonlóra, ezért körülnézett a spanyol ajkú Dél- Amerikában. Nem kellett sokáig keresgélnie, világos volt, ki lehet a csodatévõ. Egy akkor, 1952-ben már 26 éves argentín a kolumbiai kalózligából. Bizonyos Alfredo Di Stéfano. Az 1953-as nyár persze nem csak Don Alfredo érkezése miatt vált "történelmivé" Madridban: akkor vette meg a Real Francisco Gentót a Santandertõl. Attól az évtõl kezdve szinte minden esztendõben legalább egy, de inkább két világklasszis lelt otthonra a Bernabéu-stadionban: érkezett Rial, Kopa, Dominguez, Santamaría, Didi, Simonsson, s csak említve utolsóként: Puskás... A Madrid 1955-ben, az akkori legtekintélyesebb nemzetközi klubserleg, a Latin-kupa megnyerésével jelezte: a már szervezõdõ Bajnokcsapatok Európa Kupájának elsõ számú esélyese. Akkoriban - 1955 februárjától - már José Villalonga dirigálta a csapatot. A királyi klub szempontjából a lehetõ legjobbkor írták ki az európai bajnokcsapatok tornáját, 1955-56-ra ugyanis már kialakult az európai porondot meghódítani képes gárda. Az elsõ sorozatban a Madrid a svájci Servette, a jugoszláv Partizan, és az olasz AC Milan "testén" keresztül masírozott a párizsi döntõbe, ahol 1956. június 12-én a francia Stade de Reims volt az ellenfél. Negyvenötezer francia legnagyobb gyönyörûségére a hazaiak már a 9. percben 2-0-ra vezettek. A Real felkelt a padlóról, s Di Stéfano és Rial révén még az elsõ félidõben kiegyenlített. De a 61. percben Hidalgo góljával ismét a Reims vezetett. A Real azonban Marquitos és Rial két góljával végül a Madridé lett az elsõ Európa-kupa. A "nyögve" megnyert döntõ után a következõ kiírásban erõnyerõként kezdtek a madridiak. A második körben viszont majdnem elszálltak az osztrák Rapid ellen. Majd a francia Nice, az angol Manchester United, és a döntõben az olasz Fiorentina sem tudta megállítani a spanyolokat. A Real május 30-án hazai pályán, Madridban 125.000 nézõ elõtt nyert 2-0-ra. A harmadik sorozatban már Budapest is láthatta a csodacsapatot. A belga Royal Antwerp, majd a spanyol Sevilla után az elõdöntõben a magyar Vasast kapta a madridi gárda. A brüsszeli döntõben a Milan volt az ellenfél. Ez volt a legnehezebb az elsõ öt megnyert BEK-döntõ közül. Puskás akkoriban még eltiltását töltötte, de már volt magyar tagja a klubnak. A techniaki vezetõ Östreicher Emil. Az elnök szimpátiája késõbb nagyon sokat ért Don Emilio-nak, de a Real Madridnak is. Don Santiago elfogadta a technikai vezetõ véleményét, s hajlandó volt meghívni Puskást Madridba. 1958 nyarán új játékossal gazdagodott a Real Madrid játékoskerete. Puskás Ferenccel. Östreicher elmondta Puskásnak, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futballozna. Puskás önkritikusan válaszolt: "Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba. Idõre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak." Don Emilio erre azt felelte, hogy ezzel ne is törõdjön, hanem mihamarabb utazzon Madridba. Puskás késõbb maga mesélte, hogy úgy festett, mint egy felfújt óriáslufi. Santiago Bernabéu érkezése után azonnal fogadta, tolmács nélkül próbáltak társalogni. Az elnök hadart valamit spanyolul, mire Puskás magyarul karattyolt. Aztán Don Santiago németül próbálkozott, a szerzõdtetni kívánt játékos az általa ismert néhány spanyol szóval válaszolt. Végül széttárta a karját és elmutogatta: "Ide figyeljen, ez mind nagyon szép, de megnézett engem alaposan? Legalább tizennyolc kiló túlsúlyom van." Bernabéu így válaszolt: "Ez nem az én gondom hanem a tiéd." Ennyiben maradtak. Puskás 1958 nyarának elején - ha kövéren is, de - a Real Madrid játékosa lett. Puskással kétségtelenül erõsödött az amúgy sem gyenge gárda. A magyarnak idõ kellett ugyan ahhoz, hogy beilleszkedjen a csapatba, de aztán elkezdte rúgdosni a gólokat. Vele komplett lett az ötösfogat, amelyet akkoriban - jogosan - a világ egyik legerõsebb támadósoraként emlegettek. A francia Kopa, az argentín-spanyol Rial és Di Stéfano, a magyar Puskás és a kvintett egyetlen spanyol születésû tagja, Paco Gento! Öt világklasszis, egyetlen klubban. Nem csoda, hogy a Madrid alig talált legyõzõre. Bár a bajnokságot a Barcelona nyerte, Bernabéu nem nagyon szomorkodott ezen. Számára csak az európai korona volt a fontos. 1958-59-ben a Besiktas, a Wiener Sportclub és az Atletico Madrid után a stuttgarti döntõben a francia Stade de Reims várt a Realra. A végeredmény 2-0 lett, ezzel a Madrid megszerezte negyedik BEK gyõzelmét. Ameddig a hazai frontokon a Barcelona rendre a Madrid elõtt végzett, a nemzetközi porondon továbbra sem volt párja a királyi klubnak. Az 1959-60-as sorozatban a luxembergi Jeunesse Esch, a francia Nice, és a spanyol Barcelona volt az ellenfél a döntõbe vezetõ úton. A finálé minden idõk legjobb BEK-döntõjeként, a futball díszelõadásaként vonult be a történelembe. Ugyan a frankfurtiak vezettek, a Madrid azonban pazar játékkal fordított, és végül 7-3-ra nyert. Talán senki sem tudta, talán mindenki sejtette: az európai klubfutballt forradalmasító, a bajnokok tornájának hõsi korszakában minden kiírást megnyerõ királyi klub a csúcsra érkezett. Sztárjai közül Di Stéfano és Lesmes 34, Puskás 33 éves volt, Rial 32, Santamaría 31, de Zárraga is elmúlt 30. Bizony sokan tartottak attól, hogy vége szakadhat a hegemóniának. Santiago Bernabéu is megpróbált lépni, elõszerzõdést kötött a világ legtehetségesebb játékosával, a még tizenéves brazil Pelével. Úgy állapodott meg vele, hogy a Santos-szal kötött szerzõdése lejárta után a Madrid játékosa lesz. Futballtörténelmi tény: soha nem lett az. Talán azért, mert a két csillag, Puskás és Di Stéfano legyõzte az idõt, s még évekig játszott Madridban. A Real akkoriban egyébként nem csak hogy a világ legjobb, hanem a legjobban fizetõ egyesülete is volt. A Madrid 1960 õszén az uruguayi Penarol ellen megnyerte a Világkupát, és megszakadt egy sorozat. Az FC Barcelona a BEK nyolcaddöntõjében elbúcsúztatta a Realt. A kupasorozat életre hívása óta ez volt az elsõ alkalom hogy a fehérek nem jutottak túl egy fordulón, ráadásul éppen a legnagyobb hazai vetélytárs ellen buktak el. Megfordult a kocka: a nemzetközi sikerek után a Madrid a spanyol ligában vette át a hatalmat. A Barcelona elleni koari búcsú után a csapat minden erejét a hazai bajnokság megnyerésére fordította. Különösen a Bernabéu-stadionban játszottak félelmetesen. 1957 és 1964 nyara között egyetlen bajnoki mérkõzését sem veszítettek el hazai pályán. Puskás 1958 és 1966 között játszott rendszeresen a Madridban. E nyolc szezon alatt 120 hazai meccset vívott a gárda, s ebbõl kettõt veszített el. A Real Madrid 1961-es bajnoki címe egy új korszak kezdetét jelentette. 1969-ig mindössze egyszer, 1966-ban engedte át más klubnak a bajnoki címet. Érdekes, hogy éppen ebben az esztendõben hódították el újra a BEK-serleget. Elõtte a Madrid még kétszer bejutott a fináléb, de nyerni nem tudott. Az 1966-os döntõben a brüsszeli Heysel-stadionban a jugoszláv Partizan Beograd volt az ellenfél. A Real Madrid hatodszor is megnyerte a BEK-et. A csapatkapitány, Paco Gento a klub 75. BEK-mérkõzésén 73. szereplését ünnepelte. Õ volt az egyetlen - s mind a mai napig õ az egyetlen -, aki hat gyõztes fináléban is játszott.